Alexander Faludy: Nem a Guardian, hanem az apácák panaszaiból látszik, hogy baj van Magyarországon
Azért kerülhettem feketelistára, mert egyházi lapoknak írok, és a kormány érzékeny rá, milyen kép jelenik meg róla a nyugati keresztény médiában – véli Alexander Faludy szabadúszó újságíró, inaktív anglikán pap, akit decemberben nem engedtek be Orbán Viktor sajtótájékoztatójára. A néhai Faludy György 40 éves unokája szerint a Fidesz keresztény–konzervatív kritikája érdekesebb, mint a baloldali – ezért is hagyta ott „haldokló” angliai egyházát, hogy budapesti tudósító lehessen. Keresztény országnak látja-e Magyarországot? Működik-e Orbánék hálózatépítése a nyugati jobboldalon? Milyen volt az intellektuális kapcsolata nagyapjával? Többek között erről kérdeztük Alexander Faludyt – 15 évvel azután, hogy egy bizarr ügy miatt a Heti Válasznak adta első magyar interjúját.
– Az év végén azzal került a hírekbe, hogy nem engedték be Orbán Viktor nemzetközi sajtótájékoztatójára – ahol a miniszterelnököt sok más mellett a nagyapja könyvéről kérdezték. Mi történt?
– Többször megpróbáltam regisztrálni, de nem kaptam választ egyetlen levelemre sem. Ennek ellenére megjelentem a helyszínen, majd közölték, hogy a nevem nincs a listán, így a Gulyáságyú Média munkatársaival együtt egy közeli kávézóból néztem az élő közvetítést. A Klubrádió tudósítója nagy meglepetésre aznap reggel kapott egy emailt arról, hogy hosszú évek kizárása után bemehet, de szolidaritásból nem élt a lehetőséggel, amit nagyra értékelek. A szituációt az tette kissé szürreálissá, hogy a miniszterelnök a sajtótájékoztatón a HVG kérdésére megerősítette, hogy nagyapám memoárját, a Pokolbéli víg napjaimat továbbra is a kedvenc könyveként tartja számon.
– Többször is előfordult ilyesmi magyarországi tudósítói pályafutása során?
– Régóta küzdök vele, hogy nem tudok eseményekre regisztrálni. Különösen furcsa volt ez a tavalyi pápalátogatás alkalmával, amelyről a legnagyobb brit protestáns és katolikus lap, a Church Times és a The Tablet hasábjain kellett volna beszámolnom. Bár akkor legalább válaszra méltattak: a helyhiányra hivatkozva utasították vissza az akkreditációmat. Később a kollégák elküldték a fotókat a több sornyi üres székről. Ebből számomra egyértelmű, hogy feketelistán vagyok.
– Sejti ennek az okát?
– Alighanem az állhat a háttérben, hogy elsősorban egyházi médiumoknak írok a brit és amerikai sajtóban, és a kormány rendkívül érzékeny arra, milyen kép jelenik meg róla a nemzetközi keresztény nyilvánosságban. Az, hogy baloldali és liberális lapok, például a Guardian és a New York Times bírálják, része a normál ügymenetnek – egyházi lapoktól viszont csak dicsérő szavakat várnak. Feltételezem, hogy a magyar állam és ez egyház kapcsolatának problematikus oldaláról írt cikkeim aggodalmat váltottak ki kormányzati körökben. Paradox helyzet, hogy a baloldali és liberális lapok kedvezőbb elbírálásban részesülnek, mint például a Magyar Hang, amelyet árulónak tartanak. Ha olyan olvasótábornak írsz, amely közelebb állhat a kormány célközönségéhez, jobban megnehezítik az életed. Az én pozícióm abból a szempontból különleges, hogy a brit politikai spektrumon inkább enyhén a baloldalra sorolnám be magam, de a magyar barátaim többségében jobbközépről kerülnek ki, részben azért, mert amikor elkezdtem kiépíteni a kapcsolataimat Magyarországgal, azt jórészt egyházi vonalon tettem.
És igazán akkor kezdtem el érezni, hogy valami nincs rendjén az országban, amikor katolikus apácákat és lutheránus lelkészet hallottam panaszkodni – nem pedig akkor, amikor a Guardian kritikus cikkeit olvastam.
Azt gondolom egyébként, hogy Orbán konzervatív kritikája sok szempontból érdekesebb és hasznosabb is, mivel nem viszik félre a kultúrharcos törésvonalak, amelyek a valóságban gyakran kevésbé problematikusak, mint ahogy a nyugati sajtó nagy részében feltűnnek – ami egyébként összhangban van a rezsim stratégiájával, amely kifejezetten épít arra, hogy botrányt okozzon.
– „Nagyapám a késő harmincas éveiben jött vissza Magyarországra, hogy újságíróként dolgozzon egy olyan korban, amikor az ország orosz befolyás alatt éles autoriter fordulatot vett. És velem mi történik? A harmincas éveim végén visszaköltözöm Magyarországra, hogy újságíróként dolgozzak egy olyan korban, amikor az ország orosz befolyás alatt éles autoriter fordulatot vesz” – mondta tavaly a HVG-nek adott interjújában. Más párhuzamok is voltak kettejük pályája között?
– Vannak, például osztom a zoknik iránti averzióját. De azért akad más is. Megírta például Rotterdami Erasmus életrajzát – és kutatóként engem is foglalkoztatott ez a korszak. Néha előfordultak szórakoztató félreértések tudományos konferenciákon, ahol azt hitték, én írtam az Erasmus-biográfiát.
– Volt alkalma ezeket a közös érdeklődéseket megvitatni vele?
– Nem, mivel abban az időben, amikor ezeket a kutatásokat végeztem, a kapcsolatunk nem volt jó. Ez arra a tíz évre esett, amikor kerültem vele a kapcsolatot – nagyrészt önvédelemből.
– Ha jól sejtem, ez a tíz éve a második, Kovács Fannyval kötött házasságának időszaka volt. Neki köszönhetően jelent meg az első interjú önnel magyar sajtóban, méghozzá a Heti Válasz hasábjain 2008-ban. (A lap online archívumát a kormányközeli jogtulajdonos nyom nélkül töröltette, az interjú a bumm.sk átvételében olvasható.) Emlékszik még erre a bizarr esetre?
– Nehéz lenne elfelejteni, annyira szürreális élmény volt. Nagyapám halála után mostoha-nagyanyám a Blikknek kifejtette, hogy mindig is szerettek volna közös utódokat, de sajnos nem jött össze. És mivel néhai férjének egyetlen fiúunokája nemcsak, hogy anglikán papnak, de egyenesen cölibátust fogadó szerzetesnek készült Afrikában – ami számomra újdonság volt –, fennáll a veszélye, hogy kihal a Faludy-vérvonal. Hogy a magyar nemzetet ne érje ekkora tragédia, bejelentette, hogy velem alapít családot. Mesterséges megtermékenyítés útján születendő gyermekünkhöz én lettem volna a spermadonor, a húga pedig a béranya. Ez meglepetés volt, és nem a kellemes fajtából. Amikor a barátaim átküldték a cikket, négy hónapra voltam a diakónussá szenteléstől – máig hálás vagyok a Heti Válasznak, hogy lehetőséget adott tisztázni a helyzetet. A Blikk becsületére legyen mondva, hogy ők is helyreigazították a sztorit.
– Ám a történetnek ezzel nem lett vége, ha jól tudom.
– Nem – mivel Fanny több mint tíz évig tartó pereskedésbe kezdett az esetről beszámoló újságokkal, sérelmezve a magánélethez való jogának megsértését. Ami meglehetősen ironikus volt a részéről – mi volt a helyzet az én magánélethez való jogommal? Csekélységem spermájának ügye végül Strasbourgig is eljutott – 2018-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága mondta ki, hogy alaptalan a keresete.
– Több interjúban is elmondta már, hogy nagyapja nem bánt jól a családjával, és személyes szinten ellentmondásos kapcsolatot ápolt vele. Intellektuális szinten tudtak kapcsolódni?
– Igen. Amikor 1993 és 1996 között meglátogattam őt Magyarországon, mindig borzasztóan érdekes beszélgetéseket folytattunk. Lenyűgözött, hogy a reneszánsz költészettől a 20. századi politikáig mennyi témában meg tudott nyilvánulni – és történetmesélő tehetsége a társalgások során épp annyira lebilincselőnek és elbűvölőnek bizonyult, mint amennyire műveit olvasva tapasztaltuk. Később azonban több munkája kapcsán egyfajta frusztrációt is éreztem. Erasmus-életrajza például gyönyörűen van megírva, de rendkívül gyenge ténybeli alapokon áll. Gyanítom, hogy nem is végzett kutatásokat, mert nem Erasmus érdekelte igazán, hanem a saját identitását akarta építeni a vándorló tudós életén keresztül.
– Ezek a beszélgetések 10 és 13 éves kora közé estek. Ebben a korban kevesen tudták volna tartani a lépést Faludy Györggyel ilyen témákról társalogva – ön azonban 15 évesen a Cambridge-i Egyetem történetének egyik legfiatalabb diákja lett.
– Amihez egyébként a nagyapám sohasem gratulált. Sőt, az apámnak telefonon lesújtóan beszélt a szakválasztásomról – teológia és művészettörténet –, mondván: a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Amikor később Oxfordban egyháztörténeti témában kezdem posztgraduális képzést, egyik ritka telefonbeszélgetésünk során, 2002 nyarán azt kérdezte, miért megyek egy ilyen gyönyörű helyre ilyen ostoba álmot követni.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy másoknak figyelemre méltó büszkeséggel beszélt rólam. Egyesek szerint voltak a viselkedésében olyan jelek, amelyek a nárcisztikus személyiségzavarra utaltak – a szeretteid szemébe lekicsinylően nyilatkozol róluk, másoknak viszont dicséred őket. Az első ugyanis relatíve kisebbé teszi a saját érdemeidet, a második viszont a te egódat simogatja. Néha azon töröm a fejem, mennyire voltak valóságosak számára az emberek – a szeretteivel való bánásmód alapján az a gyanúm, hogy mind csak karakterek voltunk egy regényben, amit a fejében írt.
– A papi hivatása tanulmányai során jött, vagy már ezért választotta a teológiát és művészettörténetet?
– Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Részben adminisztratív oka volt: abban az időben Cambridge-ben nem lehetett csak művészettörténetet tanulni. Tény, hogy mindig is érdekelt a vallás és a vallás hatása a művészetre és az irodalomra. A teológia szakon a keresztény ikonográfiáról írtam, a művészettörténet szakon a középkori művészet teológiai vonatkozásáról. Az oxfordi mesterdiplomám a 17. századi angol üvegablakok és a kálvinista teológiai szimpátiák közötti kapcsolatot vizsgálta.
– Ezek szerint a vallás és művészet összefüggésének kérdésében nem értett egyet a nagyapjával.
– Ezt nyugodtan kijelenthetjük.
– Hogy lett ebből papság?
– Az első cambridge-i évem alatt, egyik reggel a kollégiumom kertjében sétálgatva úgy éreztem, valaki megkérdezi tőlem: szolgálni fogsz engem? Erre csak egyetlen választ adhattam. Igaz, a papság felé vezető út ezután sem volt egyenes, mivel amikor 18 évesen elvégeztem az egyetemet, azt mondták, túl fiatal vagyok, jöjjek vissza három év múlva. Nem esett jól, de akkor erre volt szükségem. Egy évet Londonban töltöttem, idegenvezetőként dolgoztam a Szent Pál katedrálisban, valamint hajléktalanokkal és menekültekkel foglalkoztam önkéntesként. Majd jött két év tanulás Oxfordban. Ezután már elég érettnek tartott az egyház is.
– Tíz évig szolgált anglikán papként. Ma is úgy érzi, hogy jó választ adott a kertben kapott kérdésre?
– Nos, ma már nem vagyok pap – legalábbis nem szolgálok, ugyanis laicizálva nem lettem. Úgy gondolom, akkor nem lettem volna boldog, ha más utat választok. Jó pár évig boldog voltam, különösen a második szolgálati helyemen, Wallsendben. Ez egy észak-angliai posztindusztriális kisváros, ami korábban a bányászatból és a hajóépítésből élt, és szociális szempontból nehéz terep volt. Rengeteg szeretetet és nagylelkűséget kaptam az itt élő munkásosztálybeli közösségtől, és örülök, hogy szolgálhattam őket. Ugyanakkor idővel rájöttem, hogy az Anglikán Egyház haldoklik, méghozzá nagyon gyorsan, és semmit sem tehetek ez ellen.
Láttam azt is, hogy Magyarországon viszont lenne számomra erkölcsileg magasztos feladat, mert bár számos kiváló külföldi tudósító dolgozik Budapesten, a legtöbbük nem mozog otthonosan vallási kérdésekben – miközben a kormány retorikájában és közkiadásaiban kiemelt szerepet kap a kereszténység.
Vagyis láttam egy „piaci rést” – és úgy gondoltam, hasznomat látná az ország, ha ezt betölteném. Azt hiszem, talán nem voltam teljesen sikertelen.
– Ha azt vesszük, hogy sikerült feketelistára kerülnie…
– Igen, ez okot adhat egyfajta perverz büszkeségre. A vallás nemcsak a retorikában fontos a kormánynak, hanem a nemzetközi hálózatok építésében is.
– Hogy látja, Magyarország keresztény ország?
– Van egy régi északír vicc. Egy embert megállítanak az utcán a terroristák, és megkérdezik tőle, hogy katolikus vagy protestáns. Azt válaszolja, hogy ateista. Mire a terrorista: jó, de katolikus vagy protestáns ateista? Úgy érzem, kicsit Magyarországon is hasonló a helyzet. Ha a legutóbbi népszámlálás adatait nézzük, az látjuk, hogy a tényleges hívők száma csökken. A vallás mégis komplex módon befolyásolja az emberek gondolkodásmódját. Aligha véletlen például, hogy a Fidesz vezetőinek tekintélyes része nem gyakorló, de történelmileg protestáns, azon belül is református családokból kerül ki. Az örökölt vallási identitás segíthet megérteni, hogyan gondolkodnak, hogyan formálják a retorikájukat.
– 2020-ban volt a nagy váltás az életében. Mennyire volt könnyű beilleszkedni Magyarországon?
– Paradox kapcsolatom van az országgal. Életem egyik nagy bánata, hogy apám nem beszélt magyarul velem és a húgommal. Angol édesanyánk nagyon szerette volna, ha kétnyelvű gyerekként növünk fel, de apám nem volt hajlandó magyarul beszélni hozzánk, ami, úgy vélem, tükrözte nemzedéke sok 1956-os menekültjének belső vívódását, disszonanciáját. Amikor először kezdtem Budapestre járni, még nehezebb volt angolul boldogulni a városban – ma már túl könnyű –, és frusztrált, hogy kívülállóként érzem magam. Amikor ezt szóvá tettem apámnak, azt mondta, hogy értsem meg, hogy traumatikus élmény volt gyerekként menekülni. És amikor megszülettem, még úgy vélte, legalább 30–40 évig eltart a hidegháború, boldogabbak leszünk asszimilált angol gyerekként. A logikát megértem, de a nyelvtudás fájó pont, amit magyar nyelvleckékkel próbálok enyhíteni. Segített a beilleszkedésben, hogy voltak egyházi kapcsolataim és a nagyanyám oldaláról unokatestvéreim, illetve az is, hogy a külföldi tudósítók összetartó közösséget alkotnak. Korábban azt hittem, hogy öldöklő verseny van köztük, de inkább támogatjuk egymást – lehet, hogy ebben a különleges körülmények is szerepet játszanak.
– Magyarnak vallja magát?
– Amikor 2006-ban a nagyapám temetésére Budapestre jöttem, bár alig ismertem a várost, és nehezen érttettem meg magam, valahogy mégis otthon éreztem magam. A szellemi vezetőm meg is jegyezte, hogy úgy beszélek róla, mint az otthonomról. És mindig nehéz szívvel szálltam fel a repülőre. Ma úgy érzem, hogy a sötét politikai helyzet ellenére csodálatos itt élni. Budapesten sohasem érzem magam egyedül – nemcsak azért, mert rengeteg izgalmas embert ismertem meg, hanem maga a város is valamiféle befogadó jelenléttel öleli át az embert. Ami pedig a nyelvtudást illeti – bár igyekszem –, Liszt Ferenc sem beszélt magyarul. Ha a svábok németajkú magyarnak nevezték magukat, talán én is hívhatom magam angolajkú magyarnak.
– Magyarországon újra és újra kétharmados parlamenti többséggel lehet győzni a kereszténység és a hagyományos értékek jelszavaival, miközben nyugaton a woke ideológia gyűri maga alá a sajtót, az egyetemeket és sokszor az egész közéletet. Miért nevezi mégis – papként – sötétnek a hazai politikai rendszert?
– Abban önmagában semmilyen problémát nem látok, hogy a kormány igyekszik megőrizni bizonyos keresztény értékeket és szimbólumokat. Ez sokak számára lehet imponáló. Ahogy az is, hogy ellenáll olyan progresszív trendeknek, amelyek például a genderidentitás terén ellentétesek a keresztény tanítással. Mindennek ellenére azt kell mondanom, hogy
nem nevezhető kereszténynek egy olyan berendezkedés, amelyben a közjavakkal való monumentális visszaélés tervezetten bele van építve a rendszerbe, és nem pusztán alkalmi kisiklás.
Vagy ahol a kormány olyan közbeszédet honosít meg, amely a végletekig toxikus nemcsak konkrét személyek, hanem gyakran teljes embercsoportok irányába. Ezek nem keresztény dolgok.
– Mégis gyakran azt látjuk, hogy sok jó szándékú nyugati konzervatív mindezt nem látja, csak azt, hogy Orbán Viktor megállítja a woke-ot, amiből odahaza elege van. Mennyire sikeres a magyar rendszer imázsépítése?
– Nyugtalanítóan sikeres. A Fidesz kifinomult eszközöket használ, mert nem közvetlenül szólítja meg a nyugati értelmiségieket, hanem első pillantásra teljesen vállalhatónak tűnő szervezeteken keresztül hálózza be őket, mint amilyen a Matthias Corvinus Collegium vagy a Common Sense Society. Ezek a szervezetek gyakran valóban érdekes eseményeket, beszélgetéseket szerveznek, de csupán a célt szolgálják, hogy a normalitás képét alakítsák ki, ami megtévesztő. Személy szerint is irritál a nyugati keresztények és konzervatívok naivitása a magyar kormány felé, mert az apám ugyanígy nézett azokra a brit baloldali értelmiségiekre, akik a hidegháború alatt a keleti blokkal szimpatizáltak. Apám inkább baloldali gondolkodású volt, de sohasem lépett be a Munkáspártba, mert túl sokan voltak ott, akik megértőek voltak a Varsói Szerződés kormányaival szemben, és kellemes zsíroskenyértúrákra jártak Budapestre vagy Prágába. Számára különösen fájdalmas volt ez, hiszen a szüleit a szociáldemokratákhoz való hűség miatt érték retorziók a kommunizmusban. Én ugyanígy érzek azokkal a nyugati keresztény értelmiségekkel szemben, akik naivan Orbánt támogatják. Még akkor is, ha megértem, hogy a brit és amerikai egyetemi környezetben sokukra valóban nagy nyomás hárul a „woke” oldalról. De a saját szabadságunk megnyirbálására nem jó válasz olyasvalakit támogatni, aki másoknak a szabadságát nyirbálja meg.
– Mennyire igaz az a magyar jobboldalon elterjedt kép, hogy a Nyugat már nem keresztény?
– A legutóbbi népszámlálásból kiindulva Magyarország is egyre kevésbé az. Először fordult elő, hogy a többség azt mondta, hogy egyetlen valláshoz sem tartozik. Ennek persze számos bonyolult oka van, amiről a szociológusok napestig vitatkozhatnak. Ám összességében az adatok azt mutatják, hogy a magyar társadalom nem áll annyira távol azoktól a társadalmaktól, amelyekkel szemben a kormányzati retorika meghatározza magát.
– Épp az előbb mondta, hogy az Anglikán Egyház haldoklik.
– Az kétségtelen, hogy Nagy-Britanniában – vagy Hollandiában – ez a folyamat előrébb jár, míg Magyarország némi fáziskésésben van. De ugyanaz a folyamat játszódik le, és Magyarország „zárkózik föl” a Nyugathoz – csak talán nem abban az értelemben, ahogy az emberek remélték.
– Egyébként miért haldoklik az Anglikán Egyház? És csak az Anglikán Egyház haldoklik, vagy összességében a kereszténység Nagy-Britanniában?
– Az úgynevezett nonkomformista protestáns egyházak, mint a metodisták, a presbiteriánusok vagy a baptisták talán még nagyobb bajban vannak. A katolikus egyházat két dolog megóvja a számbéli csökkenéstől: az egyik a bevándorlás Kelet-Közép-Európából és Afrika egyes részeiből, főleg Nigériából, a másik a hagyományosan erős ír jelenlét olyan városokban, mint Manchester és Liverpool. De összességében igen, a kereszténység rohamosan szorul vissza Nagy-Britanniában, és az Anglikán Egyház, ami Angliában államegyház, ennek erős szimbóluma. Amikor egyetemre jártam, a brit felnőttek 34 százaléka vallotta magát anglikánnak, ma körülbelül 12 százaléka. A 18 és 24 közötti felnőtteknek pedig 1 százaléka. Ez teljes társadalmi összeomlás.
– Mi áll mögötte?
– Ha tudnánk, tehetnénk ellene. Az okok bonyolultak. Szociológusok gyakran rámutatnak, hogy a vallási részvétel visszaszorulása erősen korrelál általában véve az önkéntes tevékenységek visszaszorulásával. Erősen csökken Nagy-Britanniában például a pártok, a szakszervezetek vagy az olyan szervezetek taglétszáma is, mint a Rotary Klub. Egy másik okot úgy nevezhetnénk, mint a spiritualitás privatizációja a fogyasztói kultúrában. Az embereknek továbbra is igényük van valamilyen metafizikai hitre, de a saját igazságukat akarják megalkotni, nem pedig befogadni egy meglévőt.
– Nem segít az sem, hogy az Anglikán Egyház úgymond „haladt a korral”, és a közép-európai egyházakkal szemben magáévá tett olyan progresszív trendeket, mint az „LMBTQ befogadás”?
– Nem gondolom, hogy ez megoldás lenne. Lehet, hogy ideiglenesen bent tart olyanokat, akik amúgy kilépnének, de kétlem, hogy vonzóbbá teszi az egyházat a külvilág szemében. A modernitás körülményei között minden intézményes vallás állandóan keresi az egyensúlyt, hogy ne legyen annyira ezoterikus, hogy megközelíthetetlennek tűnjön a széles társadalom számára, de ne legyen annyira hasonló sem a széles társadalomhoz, hogy az emberek semmilyen „hozzáadott értéket” ne lássanak benne.
Ha egy egyház minden divatos társadalmi trendet a magáévá tesz, és semmiben sem tér el a külvilágtól, akkor nem fogja senki érdekesnek találni.
Tanulságos, hogy az Anglikán Egyházban a brit és amerikai zsargonban „evangelikálnak” nevezett, a társadalmi tanítást tekintve konzervatívabb gyülekezetekben van ma a legtöbb energia, a legtöbb hívő. Mindeközben az egyháznak meg kell felelnie annak a kihívásnak is, hogy miközben próbál a brit társadalom kedvében járni, a nemzetközi Anglikán Közösség anyaegyháza is, amelynek tagjai, különösen az afrikai egyháztartományok, dinamikusan növekednek, miközben odahaza rohamosan fogynak a hívők. Az átlagos anglikán hívő ma egy 24 éves nigériai nő – nem pedig egy 70 éves brit nyugdíjas.
– Ezek a dilemmák a katolikus egyházban is megjelennek – elég az azonos nemű párok megáldását lehetővé tévő legutóbbi vatikáni deklaráció, a Fiducia supplicans körüli vitákra gondolni.
– Vagy akár a Lutheránus Világszövetségben is, ahol szintén Afrikába tevődik át a súlypont. Bizonyos szinten meg lehet érteni az afrikai egyházi vezetőket – jogosan tehetik fel a kérdést a Nyugatnak, hogy nekünk nem engedélyeztétek a többnejűséget, pedig az benne van a Bibliában, de ránk erőltetnétek a melegházasságot, ami viszont nincs benne? A konfliktusok hasonlóak, hogy a katolikus egyháznál az anglikán közösség könnyebben meg fogja tudni oldani ezt a problémát, mivel nagyobb hagyománya van a felekezeten belüli sokszínűségnek és az egyháztartományok széles körű autonómiát élveznek – képesek egyet nem érteni anélkül, hogy kiközösítenék egymást. Legalábbis hosszú távon – rövid távon azért lesznek fájdalmas szakadások.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
