Beethoven és Mahler, avagy géniuszok összeszorzása

Drága Néném, sajnálom, hogy nem tudott eljönni a beethoveni IX. szimfónia hangversenyére az Operaházba. Pedig még meg is ismételtük a nagy érdeklődésre tekintettel – és most már a következő évadba is kettős koncertként kerül. Igen, mondtam ott egy rövid beszédet, elsősorban Bánffy Miklósról, akiről a legutóbbi levélben is értekeztem Kegyednek. De ha Beethoven és Mahler részhalmaza érdekli, akkor szívesen felidézem, ami ott, az Ybl palotában elhangzott, sőt azt is, amire ott nem maradhatott idő.

Mert valóban nehéz egyszerre két zseniről beszélni, pláne egy harmadik árnyékában, de hát már csak ilyen ennek a gyönyörű Operaháznak a világa. A genius locit, a hely szellemét egymáshoz hajló géniuszok adják.

Andrássy Gyula külügyminiszter egykori páholyában egy későbbi külügyminiszter, gróf Bánffy Miklós mellszobrát helyeztük. Azért hoztuk ide erre az estére a főlépcsőtől, mert a napokban volt e polihisztor zseni születésének a 150. évfordulója. A kolozsvári születésű Bánffyt olyan húszéves sodródás végén, amely a fiatalon elüldözött Gustav Mahler után következett. Bánffynak a maga idejében és a halálát követő fél évszázadban is csak igen kevés köszönet jutott az Operaház hihetetlen átformálásáért, amelyben a praktikum és a világ változására érzékenység játszott főszerepet, vagy az utolsó magyar királykoronázás látomásos megszervezéséért, de azt ugyanúgy elfelejtette már saját kora is, hogy bizony, ő járta ki külügyminiszterként egy nehéz velencei tárgyalássorozat során a Sopron város visszacsatolhatóságáról döntő népszavazást., hogy aztán meghaljon. Volt gerince az Operaház éléről lemondani saját unokatestvére, Károlyi Mihály hatalomra jutásakor (tehát nem akkor került ide, hanem akkor távozott!), és 1950-ben, súlyos betegen és koldusszegényen, nagy nehezen átjutva Romániából Budapestre Rákosi kommunista diktatúrája alatt érte a halál.

A 1912-től hat esztendőn át operás Bánffy Miklós az Ybl palota átépítője, a színpadi Bartók Béla felfedezője, Richard Strauss hazai úttörője, Mozart és Verdi műveinek színházi értelemben vett hazai megújítója. Hogy Beethovennel mennyire volt bensőséges viszonya, bevallom, nem tudom. De azt igen, hogy ma már előkerült Gustav Mahler neve, márpedig ő nemcsak a szimfonikus formák – és teszem hozzá: a zongorás német dal – nagymestere volt, hanem a zenei grandiózusság kutatója karmesterként is.

Most, drága Néném, kis kitérő jön. Nem kell csodálkozni, de a zenének az építőművészettel, sőt annak nemcsak stílusbéli, de technológiai változásával is megvan a maga együtthaladási folyamata. Elég arra gondolni, hogy kis barokk udvarok vagy nagy királyi paloták ugyanolyan nagy – helyesebben: kicsi – termekkel bírtak csak, amelyek nem tették sem lehetségessé, sem szükségessé nagy zenei apparátusok működését. Az áthidalások fejlődése és a polgárosodás felhajtóereje egyszerre hatott abba az irányba, hogy bővülő létszámú tömeg bővülő szórakozási igényét bővülő és egyre komfortosabb terek tegyék lehetővé, amelyeket viszont egyre nagyobb muzsikusgárdával lehetett csak akusztikailag kiszolgálni. Alighanem az első fecske a Scala volt: Milano legendás operaházába eleinte akár kétezren is elfértek a XVIII. század végén, ma már kisebb a kapacitása.

Viszont a XIX. század fordulóján már máshol léteztek azok a hatalmas terek, termek, amelyekbe nagy apparátusok is befértek. Manapság is csúcstartó a londoni Royal Albert Hall, amely gyakorlatilag Bánffy Miklóssal egyidős, tehát 150 éve nyitották meg: ugyan nem színház, de tízezres körcsarnok: máig nem épített senki ekkorát, nemhogy nagyobbat, a tendencia pontosan visszafordult mára. (Ennek is megvan a maga pszichológiai oka: olyan távolságok jönnek létre ekkor, amelyet akusztikailag már áthidalhatatlanok erősítés nélkül, és a személyesség élménye is minimálisra csökken a hangyányi előadókat szemlélve.) Budapesten a Vigadó csak néhányszáz főt tudott befogadni – ez ma sincs másképp –, az Astorián felépített Nemzeti Színház (Pesti Magyar Színház) se volt túl kényelmes a maga 900 nézőjének, az Operaház csak 1884-ben csatlakozott 1.300 férőhellyel, az 1.100-as Vígszínház még odébb, a 900-as Operettszínház pedig csak a XX. század első harmadában. Közéjük érkezett a féloldalas óriás, az Erkel Színház (Népopera) a maga 3.400-as bődületes nézőterével, de ehhez képest elszomorítóan sekély színpadával.

De drága Néném, el ne felejtsük, hogy kinél ejtettük el a fonalat. Nos, Gustav Mahler egyrészt megírta az ilyen helyekre való műveket – például a 8. szimfóniát, amelynek csak az előadói stábja meghaladta az ezer (!) főt, és csak egy hatalmas müncheni vásárcsarnokba fértek el –, másrészt ennek a fokozott hatásnak a szellemében erősítette meg több ponton egyik kedvenc darabját, Beethoven Kilencedikjét. Több muzsikus, teltebb hangzás, a nagy terekhez, a korszerűbb instrumentumokhoz és a száz évvel később kor városiasodó emberéhez jobban elérő dinamika jellemzi azokat a retusokat, amelyeket ő tesz az örökbecsű művön – csakis szeretetből. Volt kitől tanulnia: Richard Wagner, aki jószerivel csak Beethovent engedte a szívébe, ugyancsak rajongott az utolsó szimfóniáért, a bayreuth-i alapkő letételénél is ezt dirigálta, megerősített fafúvós szólamokkal, nagy zenekari létszámmal. (Mahler pedig elsőként vezényelte Pesten, az Operaházban A Rajna kincsét meg A walkürt...)

Mahler végül egy kis füzetben foglalta össze, mit is kell tenni a beethoveni partitúrával ahhoz, hogy modern hangszereken, nagy termekben intenzíven szólaljon meg a darab. 30 hegedű felül, 8 bőgő alul, nyolc kürt, dupla fa-sor, sok ütő... és 120 kórusművész a négy szólistán kívül... Ez a különleges verzió hangzott el az OPERA 230 művészének előadásában január elsején és 2-án Halász Péter első vendégkarmester vezényletével, tehát a Beethoven-mű száz évvel későbbi, mahleri interpretációjának újabb száz évvel későbbi, mai olvasata. Egy interpretáció interpretációja – amikor zsenik szorozták össze magukat.

Néném, ha ki is hagyta, jövőre pótolhatja, csak a márciusban nyíló jegyekkel majd nagyon siessen!

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2024. január 6.