Anyaként az ember, ha tükörbe néz, meglátja magában még az üknagymamáját is

Vágólapra másolva!

Egymáshoz rövid az út címmel új lemezzel jelentkezett decemberben a Magashegyi Underground zenekar. Novemberben már megjelent a Fess új vásznakat című kislemez három új dallal, a nagylemezt pedig karácsony előtt mutatták be. A zenekar lemezbemutató koncertje 2024. január 20-án lesz a budapesti Akvárium Klub nagytermében. Az új album visszatérés a zenekar korábbi csúcskorszakához, a dalokat ugyanis ismét a csapat eredeti magja jegyzi: Toldi Miklós dobos-producer, Fűrész Gábor gitáros és Bocskor Bíborka mellé visszatért a zenekaralapító-billentyűs Fodor Máriusz is. A szövegek nagy részét pedig ismét Tariska Szabolcs szerezte. A dalok közös szerzemények, mindenki beletette a saját ötleteit – ugyanúgy születtek, mint a zenekar első lemezénél. Bocskor Bíborka, a zenekar énekesnője az Origónak úgy fogalmazott: a szövegek intuitívan hatnak rá, nagyon szereti énekelni és élni is a dalokat. „Mindig szerettem, hogy nem egy általánosságban vett popzenei szöveget adhatok elő. Amit a kislemezen vagy a decemberben megjelenő nagylemezen megéneklek, nekem is nagy utazás, repülés." Az énekesnő beszélt többek között Erdélyről, a Megasztárról, további tervekről és az anyaságról is. Interjú Bocskor Bíborkával.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Erdély Megasztár lemezbemutató koncert

Novemberben egy háromdalos kislemez, decemberben pedig a Magashegyi Underground új nagylemeze jelent meg Egymáshoz rövid az út címmel. Hogyan születtek az új dalok?

Nem is merem kimondani, hogy a Magashegyi Underground hány éves. Talán tizennyolc vagy tizenkilenc éve alakult. Sokféle utat jártunk be ezalatt az idő alatt.

Rengeteg zenei hangzást kipróbáltuk, szárnyaltunk a szimfonikus zenei világban, de az utcazene-fesztiválon is részt vettünk.

Aztán néhány hónapja a zenekarunk egyik tajga azt mondta:

milyen jó lenne újra a régi alkotói módszerrel dolgozni és megint együtt buszozni, járni az országot, koncertezni, mint régen. Belevágtunk, és egy pozitív sodrásba kerültünk.

Jó volt az alapoktól kezdeni újra és ismét együtt alkottuk meg a dalokat. Úgy terveztük, hogy akusztikus hangszerekkel szólaltatjuk majd meg a szerzeményeket. A kezdeti nyers hangzással, esetlenséggel. Neki is estünk az új lemeznek. Persze, az alkotói folyamat során minden megváltozott, egy összetettebb, színesebb világ felé kanyarodtunk el, ami egyáltalán nem baj.

Nem használtunk számítógépes szimulációkat, minden hang, ami megszólal, valódi hangszerekből jön.

A szövegek jelentős részét Tariska Szabolcs írta - lenyűgöző szövegíró, mintha egy modern Tóth Árpád lenne. Nem általános popszövegek, annál sokkal mélyebb tartalommal bírnak.

Koncerten is bemutatják majd az új lemezt?

Január 20-án az Akvárium Klub nagytermében lesz a lemezbemutató koncertünk. Ezután mindenképpen szeretnénk elmenni a kedvenc helyeinkre, ahol már korábban fellépett a zenekar.

Erdélyben, Csíkszentmártonban született. Hogyan emlékszik, mikor találkozott először a zenével?

Eredendő reflexem volt arra, hogy rezonáljak az énekhangra.

Nálunk a paraszti világban az emberek mindenre énekhanggal reagálnak.

Emlékszem, amikor édesanyám ringatott és közben énekelt. Nagynénémmel pedig nagyon sokszor jártunk az erdőre. Amikor pásztorkutyákkal találkoztunk, azonnal énekelni kezdte a "Juhászkutyák ugatnak" című népdalt. Énekhangjával, magabiztosságával fel is oldotta a félelmemet - így már nem féltem a kutyáktól, hanem a dalt hallgattam. Nagymamáim is sokat énekeltek nekem, vittek imádkozásokra, női csoportokba, ahol szintén mindenki énekelt.

Kislányként mi szeretett volna lenni?

Egyértelmű volt egészen kicsi korom óta, hogy a színészi vagy az énekesi pályát választom. Ezt rendszeresen mondtam is. Ma, ha hazamegyek Csíkszentmártonra és találkozom olyan emberekkel, akik kislányként is ismertek, azt mondják:

látod, az lettél, ami mindig is szerettél volna lenni.

Keresem ennek a misztériumát, hogyan történhetett meg, hogy valóban teljesült az álmom - soha nem is volt kérdés, hogy színpadon szeretnék állni.

Először színésznek készült. A marosvásárhelyi színművészetire jelentkezett, ahová fel is vették. Milyen tapasztalatokat szerzett?

Három évig jártam a színművészetire. Az első időszakban rendkívül érdekes volt. Amikor az ember a középiskolából elmegy az egyetemre, új tükörben látja magát. Meg tud újulni. Sőt, olyan társakkal találkozik, akik inspirálják. Azonban én hamar megéreztem, hogy nem szeretnék klasszikus színházat csinálni. Nem is volt eredendő vágyam erre. Minden más - alternatív rezdülések, olyan rendezők, akik nem konvencionálisan gondolkodnak - elcsavarta a fejemet. Nem sokkal később szerelmes lettem a jelenlegi férjembe.

Ekkor egy erős lázadás tört fel bennünk és úgy döntöttünk, hogy földet szeretnénk művelni, vissza szeretnénk térni a paraszti világba.

Hazaköltöztünk, állatokat neveltünk és földet műveltünk. Viccesen szoktam mondani, hogy még articsókát is ültettem, hogy valamiféle művészet legyen még a földművelésben is. Természetesen nem sikerült - bár én mindent megtettem -, az articsóka bimbója nem fejlődött ki Székelyföldön. Csodálatos időszak volt ez az életemben. Voltak olyan pillanatok, amelyeket soha nem felejtek el.

Egy alkalommal mentünk a házunk felé és a közeli domb tele volt égszínkék pillangókkal. Varázslatos volt, hogy pillangók vártak minket.

Lenyűgöző pillanat volt az is, amikor egy fehér macskával és egy vizslával szedtem a csalánt a domb oldalán - a legnagyobb békében. Aztán persze el is készítettem, parajfőzeléket főztem a csalánból.

A férjemmel megadatott nekünk, hogy hosszabb időt töltsünk együtt úgy, hogy csak azt néztük, hogyan fújja az ágakat a szél, hogyan kapcsolódnak össze a gallyak a levegővel.

Egy idő után azonban hiányérzetünk volt. Ismét egy hirtelen döntést hoztuk: Budapestre költöztünk. Itt pedig beszippantott minket a művészi közeg. Alternatív színházakban kerestük a helyünket - a férjem meg is találta. Később borozgatás közben kérdezte az egyik ismerősünk, hogy miért nem jelentkezem a Megasztárba. Nem tudtam, hogy miről van szó, de két nap múlva a TV2 Róna utcai székházában találtam magam, mint egy turista.

Mit adott önnek a Megasztár, ahol heteken át az egész ország láthatta a képernyőn?

Újdonságként hatott az egész műsor, ami akkor még arról szólt, hogy bárkiből lehet megasztár. Ez volt a sármja a Megasztárnak. Szerettem járni a próbákra és az élő adások is izgalmasak voltak. Ha most visszagondolok, olyan volt, mint egy óvoda, ahová az ember bekerül, megismeri a társait, el akar veszni a játékban, de kiderül, ez teljesen másról szól. Nem a játékról, hanem egyfajta harcról. Emellett pedig a rendszer kezeli a résztvevőket, tereli őket, mit csináljanak, milyen legyen a stílusuk - egyszóval formálták a szereplőket. Az volt a szerencsém, hogy - tudat alatt, de - lelöktem magamról ezeket a szabályokat, és ez a "rendszer" is lelökött magáról. Nem találkozott a tépőzár két oldala, nem tudtunk csatlakozni egymással. De ezzel nincs semmi baj, így volt jó.

Szerencsés vagyok, hogy belekóstolhattam, sokan megismertek és én is megismertem a világ színét és fonákját is.

Hálás vagyok a műsornak, mert megdolgozta a személyiségemet és tapasztalatnak is kiváló volt - nem utolsó sorban pedig tovább vitt az utamon.

A Megasztár után hamarosan a Magashegyi Underground tagja lett. Hogyan találkozott a zenekarral?

Miután befejeződött a Megasztár, néhány nap elteltével Fodor Máriusz küldött egy emailt, amelyben leírta, hogy a Magashegyi Underground zenekar létezik, csak még nincs énekese és szeretnék, ha én lennék az.

Viccesen válaszoltam, hogy én pedig itt vagyok, Bocskor Bíborka, a tengerszint felett 793 méterrel.

Azonnal jött a válasz, hogy megnézték a Google keresőben és valószínűleg Csíkszépvízen vagyok - ők akkor autóba szállnak és elindulnak. Nagyot nevettem, mert épp Újpalotán voltam. De éreztem, hogy ez mindenképpen különös megkeresés és valami azt sugallta, hogy velük szabadon tudok majd alkotni, létezni, örülni, sírni. A Magashegyi Underground zenekart választottam és nagyon jól tettem.

Az elmúlt években izgalmas utazásokon vettek részt: zenéltek gerillaakciók során, amikor kávézókban, sőt irodákban játszottak, de részt vettek a Veszprémi Utcazene Fesztiválon és szimfonikus zenekarral is dolgoztak együtt...

Csodálatos volt minden pillanat. A szimfonikusokkal fellépni pedig maga volt a varázslat. Amikor a lemez elkészült, kitaláltuk, hogy a szimfonikus zenekarral koncerten mutassuk be az albumot.

Az akkori menedzserünk azt mondta, hogy a Müpában nem léphetünk fel, mert még túl kicsi zenekar vagyunk. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy de, felléphetünk a Müpában, igenis, olyan erősek a dalok, hogy méltók ehhez a nagy hírű intézményhez. A koncert meg is valósult - ráadásul telt házzal kezdtünk és többször ismételtünk is.

A Magashegyi virágzásnak indult. A Veszprémi Utcazene Fesztivál is felejthetetlen emlék. Olyan volt, mintha a Müpát kivittük volna a mezőre. Megmaradt a koncert magasztossága, de mégis leomlott valami feszültség, talán kicsit jobban meg lehetett élni a zene minden örömét. A koncert szervezői először székeket tettek le a nézőtérre - mi is csodálkoztunk, hogy jé, a közönség itt ül majd? Aztán mégis úgy döntöttek, hogy összeszedik a székeket, ugyanis sokkal többen érkeztek, mint ahány szék volt. A közönség pedig megőrült, tomboltak a koncerten - fantasztikus élmény volt.

Közben megszületett a kislánya is. Hogyan változtatta meg az anyaság? A zenéjében, a lelkében változott valami?

Zsolna három és fél éves. Nagy változások történtek az életemben, szép, de nehéz változások. A zenében azt érzem, hogy a hangom bátrabb, erőteljesebb, szabadabb lett.

Mintha kinyílt volna valami, ami eddig rejtve volt.

A lelkemben pedig csodálatos megfigyeléseket teszek. Éppen a napokban gondolkodtam azon, hogy vajon mennyire lehet szerepnek tekinteni az anyaságot. Rájöttem, hogy semennyire, mert az anyaságból nem lép ki az ember soha. Élethosszig tart. Szép, ha az embernek van önreflexiója.

Ezer tükörbe tud nézni és meglátja saját magában még az üknagymamáját is.

Ami engem gyerekkoromban ért, az összes minta él bennem. De nemcsak bennem, hanem mindenkiben. Mindenki óhatatlanul viszi magával a nagyszülők, szülők mintáját, és talán csiszol rajta valamit.

Szürreális, mégis gyönyörű érzés, amikor egy-egy elszólásomban felfedezem a nagymamám szavait.

Két nagyszülőm volt, mind a kettő különböző világ. Tudatosan foglalkozom azzal mostanában, hogy ők miken mentek keresztül, miket éltek meg. A varrónő nagymamám szigorú, szikár asszony volt, a maga gyönyörű paraszt-barokkos világával. A másik nagymamám dolgos, kemény nő volt, az összes férfit, az összes állatot elvitte a hátán. Hihetetlen nyers erő sugárzott belőle. Azt tanultam tőle, hogy nőként mindent megtehetünk, hiszen van erőnk, kitartásunk. Mind a kettőjüket erős szál kötötte Istenhez. Ezt én is megtanultam, és a hit életem alapköve lett.

Ön is énekel a kislányának, ahogyan a szülei, nagynénje, nagymamái is énekeltek önnek, amikor kisgyerek volt?

Persze, minden nap.

Az utóbbi időben nagyon sokat hülyéskedtem Zsolnával, nótákat és operetteket énekeltem neki. Néhány napja azt vettem észre, hogy a három és fél éves kislányom elkezdte remegtetni a hangját, úgy énekelt - akárcsak a nóta- és operetténekesek.

Nagyot nevettem. Egyébként koncertekre is jár velünk, persze, csak azokra, amelyek az ő időintervallumába beleférnek. Rengeteg dalt ismer már és mindent átkölt egy pillanat alatt. Elképesztően okos kislány. Képes arra, hogy egy perc alatt beleszövi a dalba a barátnője vagy az óvónénije nevét.

Látom benne magam számtalan esetben.

Ahogy mondja a játékbabájának, hogy "semmi baj"... ugyanúgy, ahogy én szoktam mondani neki. Nem szeretném eltúlozni az anyaság csodáit, de meggyőződésem, hogy ha az ember a gyereknevelés közben magával is tud foglalkozni, le tudja magát tisztítani.

Mit jelent az ön számára a hit?

Összeszedetten, magasztosan kellene erről beszélnem, de megpróbálok inkább egyszerűen fogalmazni:

számomra a hit erőt jelent.

Ismerem az összes világvallást, elfogadom és szeretem. Én katolikus keresztény vagyok, de nem kimondottan a vallás felé irányul a hitem, hanem inkább afelé, hogy tudom: van bennem valami, amiben van valami, ami a legjobb felé hajlik, folyamatosan fogja a kezem és egyre jobbá formál.

Bárkivel beszélgettem eddig, aki Erdélyből származott, mindenki azt mondta, hogy mindenképpen vissza szeretne menni. Ön nem gondolkodott azon, hogy egyszer majd visszatér?

Olyan ez, mint amikor az ember kinyújtja oldalra mind a két karját. Valahol mind a kettő a testéhez kapcsolódik, de az egyik mégis itt, a másik pedig ott van - saját maga meghosszabbításaként. De olyan erős a gondolati és lelki kötődésem az otthoni légkörhöz, hogy úgy érzem, hiába definiálom magam hídként, aki kultúrát szállít innen oda, s onnan ide, érzem a hívást a lelkemből, hogy együtt rezdüljek az otthoniakkal.

Az az út, ami engem idehozott, talán egyszer vissza is visz.

Organikusan alakult, hogy Budapestre költöztem - lényegében nem sokat kellett tennem azért, hogy itt találjam magam, minden természetesen jött.

Várom azt a szelet, ami majd visszafúj Erdélybe.

Az ember eldönthet dolgokat, akarhat, szándékolhat, de van valami, ami az akaratok és a tervek között megbújik és alakítja az életet. Amíg úgy érzem, hogy itt van dolgom, addig maradok. Ha majd úgy érzem, hogy otthon lesz feladatom, akkor ott leszek.

Az biztos, hogy most itt van dolga: klipforgatások zajlanak, lemezbemutató-koncert vár önökre...

Leforgattuk már a második klipünket is, annak a látványvilágát is elvisszük a január 20-i koncertre. A próbákat is lassan elkezdjük. Ezenkívül még sok tervem van - aztán majd minden úgy alakul, ahogy a szél fúj.