45 nap Ukrajnában – így készültek 2023-as háborús képeink – Válasz Online
 

45 nap Ukrajnában – így készültek 2023-as háborús képeink

Vörös Szabolcs
| 2023.12.31. | sztori

Kijev, Donbasz, Kárpátalja, Zaporizzsja, Odessza, Herszon, Mikolajiv. Többek között. Lapunk tudósítója idén öt riportúton járt Ukrajnában, de arról, pontosan milyen körülmények között keletkeztek az írásokat illusztráló képek, még nem beszélt. Mostanáig. Vizuális számvetés 2023 végén.

A Válasz Online nem hírportál. Így aztán a fotósként is dolgozó újságírója sem tud saját archívumából összerakni „ez történt idén”-galériákat. Főként riport- és interjúfotói készültek ugyanis. Hogyan illeszthető így egyetlen képi ívbe egy jobb közeli portré tetszőleges művészről/íróról/humoristáról meg egy tarackot elsütő ukrán tüzér? Sehogy.

Marad hát az ukrán tüzér. Meg általában: Ukrajna. Öt riportutunk alatt összesen 45 napot töltöttünk ott 2023-ban, ez tehát olyan merítés, amiből lehet válogatni. Még akkor is, ha végignézésükből biztosan nem rekonstruálható, mi történt a szomszédunkban idén. Ha ugyanis közel megyünk, nem látjuk a nagyképet. Csakhogy közel menni, az egyes embert megmutatni: kell. A nagykép az ő sorsukból áll össze.

Álljon hát itt a húsz legemlékezetesebb idei fotó – a „legjobb” szó használatával háborús képek esetében nem lehet mit kezdeni. Ukrajna, 2023, szubjektív vizuális napló a képek keletkezéstörténeteivel.

1. út – január

A kijevi Függetlenség tere mellett, a Hrescsatik metrómegálló épületében van egy McDonald’s. Itt volt időnk ebédelni január 6-án. Ortodox karácsonyi riportot írni mentünk, rohangáltunk a helyszínek között. A halas szendvics már elfogyott, a krumpli fele volt még hátra, amikor papírzacskókat kezdtek osztogatni az alkalmazottak, hogy azonnal csomagoljuk el a maradékot és távozzunk. Szólt a légiriadó. Az elektromos hálózat elleni sorozatos támadások telén jártunk, az is csoda volt, hogy a megelőző napokban nyugalom – meg áram – volt. A lakosságot ekkoriban már nem zaklatta fel különösebben a szirénazaj, de néhányan azért lementünk az állomásra. A kijevi metró nagyon mély, a Hrescsatik napraforgódíszes peronja mínusz 102 méteren van. Ha valahol, hát ott biztonságos. Az emberek ilyenkor leülnek a lépcsőkre – a gyerekek meg az anyjukat kérdezgetik –, várva a riadó végét. Nyolchónapos kihagyás után tértünk akkor vissza Kijevbe, még – pontosabban: megint – új volt minden. Ez a látvány is.

Január 7-e, karácsony másnapja. Az ünnepi szentmisének vége, ki akartunk menni a kijevi hősi halottak nyughelyére a Liszove temetőbe. Rettentő hideg, de napos idő volt. A buszról leszállva még néhány kilométert gyalogolni kellett, de a hősök parcelláját a temetőbe érve nem kell keresni: a zászlóerdő azonnal kiszúrja a szemünket. Szerencsére akadt valami domb, ahonnan jól látszottak a 79-es parcella méretei, még épp naplemente előtt: „A néhány gyászoló pontként tűnik fel a kék-sárga rengetegben. A lemenő nap sírnivalóan szép fényeket fest a rájuk” – jutott akkor eszünkbe.

A kijevi karácsonykor még nem volt biztos, de végül összejött: három nap a donbaszi fronton. Január 14-ére az ukrán szárazföldi erők 59. gépesített dandárjától kaptunk engedélyt körbejárni egy Donyeck városától 20 kilométerre lévő falu mellett beásott tüzéregység állását. A falu még épp ukrán kézen van, úgyhogy a nevét fedje továbbra is homály, bár ez az árokrendszer már valószínűleg az oroszé. Ottjártunkkor érkezett a parancs, hogy a környéket pásztázó drónok által azonosított húszfős orosz egységre a D-20-as tarackkal lőjenek ki két 152 milliméteres lövedéket. A kép a második kilövésekor készült, amikor már minden értéket sikerült úgy állítani – meg olyan szögben guggolni –, hogy az elsütéskor pár századmásodpercig „égő” torkolattűz meg a lökéshullámra megemelkedő friss hódara „mozgása” is kivehető legyen. Az lett.

A frontról Izjumon és Harkivon keresztül tértünk vissza Kijevbe. Útközben tűnt fel ennek a szétrobbantott kolostornak a sziluettje, közvetlenül Donyeck és Harkiv megyék határa előtt, Dolina szélén. A falu a 2022. szeptemberi ellentámadásban került vissza ukrán kézre, a kolostort – erről az ottmaradt felszerelés-torzók árulkodtak – előzőleg az oroszok használták, mint később kiderült, katonai egészségügyi pontnak. Ennyit hagytak belőle. A kolostort a Google Maps fotói még ép állapotában mutatják, de ott a megjegyzés: „Előfordulhat, hogy a helyre vonatkozó információk már elavultak.” Előfordult.

2. út – március

Kijev 2022 áprilisában felszabadult külvárosaiba – Bucsába, Irpinybe, Borogyankába – mentünk vissza. Az öthetes orosz megszállás nyomai még mindenütt ott vannak, néhol kis kiegészítéssel. Mint itt, az irpinyi kultúrház golyó lyuggatta oldalán.

Az út fő célja az öthetes orosz megszállást túlélt Borogyankai Neuropszichiátriai Otthon meglátogatása volt. A riportban az intézmény igazgatója és néhány lakója idézte fel, milyen volt, amikor csecsen katonák elaknásították az otthon kertjét, a bent lévő ápoltakat pedig, akikre a 250 helyett tíz fő vigyázott, folyamatos rettegésben tartották. Ihor például azt mesélte: „18 éves koromban kerültem ide, 25 éve élek itt. Az én szobám itt a legszebb. Egymagam beszéltem az oroszokkal, hogy ne öljék meg a békés lakosokat! Lehet, hogy nem hiszi el, de az egészet én csináltam! Helyettesítettem az orvost, az ápolót, a szakácsot. Vizet is hordtam, takarókat adtam a fázóknak! Nekem az a dicsőség, ha másnak adhatom a teámat. Az egész világ látta, mit csináltam!”

Hazaúton egy kis háborús folklór a lvivi bolhapiacon.

3. út – május

„Három óriásplakát Técső határában.” A filmcím-parafrázis már ott eszünkbe jutott, amikor Kárpátalja román határszakaszán, a Tisza mellett autózva szembejöttek ezek a toborzóplakátok. Ukrajnában a hirdetési piac kissé eltorzult a háború miatt; első blikkre is feltűnő, hogy a hadsereg most a legnagyobb reklámozó.

Zaporizzsjába indultunk vonattal, de még volt egy délutánunk Ungváron. A megyeháza előtti Nép terén, a Sevcsenko-szobor árnyékában lettünk figyelmesek egy temetésre. Artur Anyikienko búcsúztatása zajlott. Nyitott koporsója körül szülei, barátnője, más családtagjai, bajtársai meg a görögkatolikus pap. A helyi híradások szerint az ukrán tengerészgyalogság 3. hadosztályának 2. szakaszában szolgált sofőrként, április 29-én esett el. Nagy motoros volt, a temetésen több volt a bőrdzseki, mint a terepszín zubbony. Az meg már a teljes abszurd volt, hogy egy órával korábban Kárpátalja vezetői veszprémi autóbusz-adományt vettek át az ungvári magyar főkonzultól, a jól felismerhető lila járművek pedig ott álltak még a téren, kijelzőjükön „Utasokat nem szállít” felirattal meg szomorú szmájlikkal. Illettek a hangulathoz.

Zaporizzsjába az ukrán (hadi)gazdaság egyik legfontosabb utánpótlását jelentő Zaporizssztalba mentünk riportot készíteni. A kisvárosnyi méretű acélgyár igazi posztszovjet monstrum, ahol a leglátványosabb munkafolyamat a nagyolvasztóban naponta kétszer megejtett vascsapolás: mintavétel a lávaszerű nyersvasból. Ilyenkor az azbesztruhás kohászok körül szikrázik a levegő, a tisztes távolság ajánlott. A Zaporizssztal 2022. február 24-e után azzal vívott ki közmegbecsülést, hogy az ukrán hadsereg számára létfontosságú felszerelést készített: acélbetétet 150 ezer golyóálló mellényhez, 25 ezer sisakot, tankcsapdákat, acéllemez-borítást harci járművekhez. Sok csendes hőse van a hátországnak, a kohászok is azok.

Hazafelé volt fél napunk Kijevben, a Mihajlivszka tér ilyenkor a gyorsszondázás kötelező állomása. Mindig változik az oda pakolt kilőtt orosz haditechnikai installáció. A helyieknek folyamatos szelfihelyszín, elmerengenek a tarackok meg a harckocsik előtt, tapogatják őket. A gyerekek meg játszótérnek használják. Május 13-át a tökéletes délutáni fények tették emlékezetesebbé.

„– Csinálsz rólunk képet? Itt a telefonom. – Persze, de aztán csinálhatunk mi is egyet? – Persze.” Háborús plakátművészet és rajongói, Kijev, Hrescsatik út, május 13.

4. út – június

Magyar történelmi egyházi vezető nem járt még a Kárpátokon túli Ukrajnában. Júniusig. Az evangélikus egyház megkeresésére elkísértük odesszai látogatására Fabiny Tamás püspököt, így hallhattunk Radnóti-verset és magyarul elmondott áldást a folyamatosan rakétázott fekete-tengeri kikötővárosban. Meg igazságos békéért herszoni evangélikus menekülteknek elmondott imát. A legemlékezetesebb pillanat kétségkívül ez az úrvacsora utáni összekapaszkodás volt az odesszai Szent Pál-templomban. A karzatról látszott a legszebben.

Fabiny Tamás hazautazása után még maradtunk vagy egy hetet a tengerparton. Kedvenc odesszai pillanatunk ez: körhinta Zsigulival.

„Darts bíróság.” Odessza belvárosa, június 17.

Bármilyen nagyvárosban járunk, a vasútállomásra kilátogatva jó eséllyel látni fogunk búcsúzkodó katonákat. Ha szerencsénk van, nem zavarja őket a háttérben legyeskedő fotóriporter. Ugyanez bővebben az odesszai főpályaudvarról: „Tíz perc múlva indul a vonat Harkivba – közvetlen kocsikkal Kramatorszkba. A frontra. A pokoli hőség miatt az utazóközönség a peronon, a szoknyákba és rövidnadrágokba néhol terepszín vegyül. Katonák búcsúzkodnak szeretteiktől. A vagonfelügyelők öt perccel indulás előtt mindenkit felparancsolnak, az utolsó pillanatokban már csak az ablaküvegen keresztül »érnek össze« a kezek. Az egyik feleség észrevesz, megkér, hogy küldjem el a képet, amit csináltam róluk. Elküldöm. »A férjemmel nagyon köszönjük ezt az emlékezetes fotót« – ír vissza Julija.”

Mikolajivben először jártunk. Itt történt ugyanis, hogy ukrán matrózok elsüllyesztették a flotta zászlóshajóját, a Hetman Szahajdacsnij fregattot, nehogy orosz kézre kerüljön. Itt használtak kazettás lőszert polgári célpontok ellen, és 2022. március 29-én itt kapott (feltehetőleg Kalibr-) rakétatalálatot a megyeháza. 37-en meghaltak, 34-en megsérültek. Az amúgy jellegtelen épület most kilométerekről felismerhető: bal oldalán az 1. és a 9. emelet között hatalmas lyuk tátong. Megközelíteni nem lehet – csak annyira, mint ez a lány tudta. Az álmoskás főtér keleti felét a hadsereg lekordonozta.

Mikolajivbe nem városnézésre mentünk, hanem mesterlövésztréningre, ahová egy odesszai ismerősünk juttatott be. A kiképzést egy ukrán származású német veterán, a 37 éves Vaszilij tartotta, az ukrán hadsereg által biztosított lőtéren, az SzBU felügyelete mellett. Az egyik szünetben így mesélt: „Ez egy háború, nem hollywoodi film. Itt meghalhatsz. Ha harmincan elkezdenek egy kurzust, nagyjából tízen maradnak. Az a cél, hogy aki alulmotivált, az idejében kihulljon. Nehéz és veszélyes feladat ez. Akaraterő kell hozzá, akkor leszel jó – és akkor éled túl.”

Még mindig a déli út, de ez már Herszon megye, a kilenc hónapos orosz megszállást túlélt Pravdine falu, ahová az Ökumenikus Segélyszervezet ukrán munkatársai vittek el. Sérült házak állapotát mérték fel, hogy ahová értelme van, eljuttassák az építőanyag-segélyt. Hirtelen valaki angolul szólt hozzánk. Kiderült, Szvitlana a falusi iskola angoltanára volt. Leültünk a kerti sámlikra – mint látszik, a házban nem tudtunk, aknatűzben égett ki –, ő pedig mesélni kezdett: „A felszabadulás? Egyszer csak eltűntek az oroszok, de nem akartuk elhinni. Már megszoktuk, ahogy napközben lőnek, de akkor este volt egy nagy robbanás: a két hidunkat robbantották visszavonulás közben. Akkor vált világossá, hogy tényleg elmentek. De mindent elaknásítottak. Az ukrán katonák november 9-én érkeztek ide. Annyira jó volt! Akik még itt maradtunk, mind nagyon izgatottak voltunk. Nagyon örültünk nekik, kiabáltunk, hogy »Dicsőség Ukrajnának!«, megöleltük őket. Nagyszerű nap volt – nekünk is, a falunak is. Akik most külföldön vannak, vissza fognak jönni. Akik meg már visszatértek, próbálják jobbá tenni a dolgokat és újjáépíteni a házaikat. Mi is próbáljuk a sajátunkat. Nagy nap lesz, ha befejezzük.”

5. út – december

Erről egyelőre annyit mondhatunk: Nyugat-Ukrajna. Január 3-án minden további kiderül. Találkozzunk 2024-ben is, mi továbbra is ott leszünk a szomszédban!

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#fotográfia#háború#Háborús riport#Ukrajna