Lékai-Kiss Ramóna: „A fiam számára nem lesz kérdés, hogy a nők és férfiak egyenlőek”
2025-ben Lékai-Kiss Ramóna nyerte Az év műsorvezetője kategória díját a GLAMOUR Women of the Year gálán. Számára ez az elismerés azért nagyon fontos, mert közönségdíj, vagyis a nézők közül az szavazott rá, aki igazán szereti őt a képernyőn látni.
Ezeket láttad már?
Tizenhét évesen került a tévézés világába Lékai-Kiss Ramóna, aki exkluzív interjúnkban többek között mesélt a családi közegről, ahol nevelkedett, a nemek közti egyenlőségről, arról, milyen műsorvezető helyett versenyzőként szerepelni egy showműsorban és, hogy miért Shirley MacClaine könyvét hozta magával az idei GLAMOUR Women of the Year gálára.
Mit jelent számodra, hogy megkaptad a GLAMOUR Women of the year Az év műsorvezetője díjat?
Nagyon megtisztelő, hogy idén ismét a GLAMOUR Women of the year jelöltjei között lehettem. Fontos számomra, hogy ezúttal Az év műsorvezetője kategóriában jelöltek, hiszen ez közönségdíj, ahol a nézők közül az szavazott rám, aki szeret a képernyőn látni. Ez visszaigazolás számomra, hogy érdemes tovább csinálni amit annyira szeretek!
Hogy látod, melyek egy reflektorfényben dolgozó nő számára a legnagyobb kihívások ma, Magyarországon?
Ha visszagondolok az eddigi életemre, abszolút szerencsésnek mondhatom magam. 15 éves koromtól kezdve dolgoztam a tanulás mellett akár azért, mert szerettem volna kifizetni a jogosítványomat, vagy éppen azért, hogy megvehessem magamnak a boltban a kiszemelt hátizsákot. 17 évesen költöztem Budapestre magántanulóként, és elkezdtem forgatni egy hatalmas stábbal egy kereskedelmi tévécsatornánál.
A munkámban soha nem ért atrocitás, nem kerültem olyan szituációba, ami egy kicsit is megalázó lett volna számomra, vagy amikor úgy éreztem, hogy hátrányból indulok azért, mert nő vagyok. Az már egy másik kérdés, hogy világszerte továbbra is fennáll a női és férfi bérezés közötti különbség, a nők gyakran alacsonyabb bért kapnak ugyanazért a munkáért, ami a nemi egyenlőtlenségek egyik fontos jele. Magyarországon az elmúlt években javulás mutatkozott, haladunk előre, szerencsére ma este is olyan hölgyek álltak a színpadon, akik igazi forradalmárok.
Szentesi Éva: „Azt üzenem a magyar nőknek, hogy húzzák meg a határaikat”
A karriered kezdetén sem volt rá példa, hogy pályatársak jelezték: nőként nehezebb dolgod lesz?
Amikor bekerültem ebbe a világba tizenhét évesen, hirtelen egyedül találtam magam egy kis cuki garzonlakásban, megtanultam főzni, mosni, takarítani, egyszóval háztartást vezetni a munka és a tanulás mellett. Egyik pillanatról a másikra annyira megváltozott akkor ott az életem, hogy nem volt lehetőségem azon gondolkozni, hogy nőként hátrányos helyzetben vagyok-e vagy sem. Természetesen ebben segítségemre volt az is, hogy a munkahelyemen sem érzékeltem ezt a jelenséget, valamint, hogy a szüleim így neveltek, a családi közegemben egyértelmű volt, hogy nő és férfi között nincs különbség.
A kisfiadat is ilyen szellemben neveled?
Igen, egyértelműen így nevelem: arra tanítom, hogy az ember az ember, és hogy a legfontosabb, hogy belül mindannyiunk szíve ugyanúgy dobog. Ezért számára nem lesz kérdés, hogy a nők és férfiak egyenlőek, mert a lényeg mindig is a belső értékeken múlik.
Tavaly nyáron indult a TV2 Titkok Ramónával című podcast, amely úttörő projekt a csatorna életében. Mi volt a legmeglepőbb dolog, amit eddig a beszélgetések során megtudtál a vendégeidről?
Rendkívül érdekes és különböző emberek érkeznek hozzám, nem tudnék és nem is szeretnék egyet kiemelni, mert szívem szerint mindenkit felsorolnék. Voltak olyan beszélgetések, amelyek után egy órán át némán ültem, mert annyira drámaiak voltak és belemásztak a lelkembe.
Volt, ami iszonyatosan feltöltött, de a legfontosabb, amire újra emlékeztettem magam a podcast kapcsán: mindegy, honnan jön valaki, milyen végzettsége van, mit csinál, ha leül velem szemben, akkor nekem a szó legjobb értelmében a nulláról kell kezdenem a beszélgetést. Nincs különbség aközött, ha többdiplomás vezérigazgató ül a székbe, vagy akár – érintve a gála témáját – egy olvasni nem tudó és kevésbé tanult ember. Szerintem mindenkiben ott van az a plusz, amit egy jó beszélgetéssel felszínre lehet hozni és meg lehet mutatni.
A műsoroknál maradva mindenképp rá szerettem volna kérdezni a Nagy Duettre, ahol Brasch Bencével lépsz színpadra, és ahol kivételesen nem műsorvezetőként, hanem versenyzőként vagy jelen. Milyen kihívásokat jelentett ez számodra?
Akasztják a hóhért érzés volt! (nevet) A férjem szerint a legfurcsább az, hogy olyan sokszor hangzik el, hogy Lékai-Kiss Ramóna, hiszen máskor mindig én sorolom a versenyzők neveit és a hozzájuk tartozó telefonszámokat. Műsorvezetőként én buzdítom a nézőket arra, hogy támogassák a szereplőket, most pedig Liptai Claudia és Tilla teszi ugyanezt velem kapcsolatban, ami furcsa, de ugyanakkor nagyon jó érzés.
Annak szívből örülök, hogy azoknak a nézőknek is, akik színházban még nem láttak, meg tudtam mutatni ezt az oldalamat, és annak is, hogy a zsűritől mindig magas pontszámokat kaptunk, Hajós Andrással az élen pedig olyan kritikát fogalmaztak meg, ami igazán boldoggá tesz. Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy ismét görnyedten jártam, és kicsit visszahúzódtam, mintha szégyellnem kellett volna még azt is, hogy bekopogok egy ajtón. Most viszont úgy érzem, visszanyertem a hitemet, és újra bátran lépek előre.
Miért érezted így?
Ebben bizony közrejátszik a sok internetes bántalmazás is, és ugyan a különböző online platformokon nem olvasom a kommenteket, de a saját oldalamon semmilyen gyűlöletkeltő beszédet vagy trágárkodást nem tűrök. Már csak azért sem, mert semmiképp sem szeretném, hogy egy odatévedő kiskorú ezzel találja szembe magát. Más helyzet, ha valaki intelligensen fogalmaz meg negatív kritikát, azon el lehet gondolkozni, és abból lehet akár építkezni is.
Sokszor mondják, hogy nem kell foglalkozni a bántó hozzászólásokkal, de egy érző ember vagyok, és amikor jön egy negatív kommentcunami, akkor elbizonytalanodom magamban. A lényeg viszont, hogy akár egy műsor, egy színházi előadás, egy jól irányzott beszéd, tényleg képes arra, hogy visszaadja a hitedet. Most ez történt, kihúztam magam, és azt érzem megint, hogy akár a Lánchidat is képes vagyok elhúzni.
Reményi Éva: „Ez a díj hatalmas visszaigazolás arra, hogy jó úton járok”
A hozzászólásokkal kapcsolatban a húsz éves címlapinterjúnkban azt mondtad, hogy „a legfájdalmasabb az, amikor az anyaságomban kérdőjeleznek meg: ha egy ismeretlen ember véleményezi, hogyan neveljem a gyermekemet”. Hogy tudod ezeket kezelni?
Azt gondolom, hogy a világon minden embernek szüksége van valamilyen képzett, külső szemlélőre, szakemberre, aki ki tudja billenteni az adott helyzetből, és akinek segítségével el tud kezdeni máshogy gondolkozni. Kipróbáltam a kineziológustól kezdve sok mindent, és a pszichológusnál találtam meg azt a beszélgetési formát, amivel fel tudtam dolgozni olyan eseteket, amikkel nekem feladatom volt. Ilyen a negatív komment is, ami a mai napig megérint.
Ha valaki név nélkül fröcsög, az kést szúr belém. A gonoszság fáj igazán, ami sajnos mintha egyre hatalmasabb lenne. 2025-re viszont azt tűztem ki magamnak, hogy kiderítem, mit lehet tenni az anonim módon gyűlölködők ellen. A csapatommal együtt, ügyvéd bevonásával keressük a megoldást, ami persze nem csak nekem, vagy a hírességeknek lehet segítség, hanem egy civil embernek is, aki ugyanúgy az internetes zaklatók célkeresztjévé válhat. Foglalkozni kell ezzel, beszélni kell erről, és közben persze dolgozzunk saját magunkon is.
A gála meghívójában az állt, hogy hozzátok magatokkal a kedvenc könyveteket. Te Shirley MacClaine egyik alkotását hoztad el. Miért?
Úgy éreztem, ideális, ha színésznőként egy csodás hollywoodi csillag gondolatait hozom magammal, a könyv címe pedig magáért beszél: Nincs lehetetlen! Így élem az életem én is, hiszem, hogy merni kell nagyot álmodni. Lehet, hogy ezek a vágyak nem egyik napról a másikra teljesülnek, sőt, az is lehet, hogy nem ebben az életben valósulnak meg. Ám ahogy mondani szokás, nem a cél a fontos, hanem az odavezető út.
Szakonyi Eszter: „Bár az élet rövid távon nem mindig igazságos, hosszú távon mégiscsak helyükre kerülnek a dolgok”
Te tudsz időt szakítani arra a mindennapokban, hogy elszakadj a képernyőtől és olvass?
A kategóriámban jelölt csodás hölgy, Szabados Ági, a Nincs időm olvasni kihívás megalkotója vett rá engem is arra évekkel ezelőtt, hogy újra könyvet ragadjak. Valahogy elfelejtettem, hogy a szabadidőben azt is megtehetem, hogy leveszek egy könyvet a polcról és olvasok. Ági missziójának minél nagyobb reflektorfénybe kell kerülnie, mert olvasni jó, kell, és ez a fajta tevékenység felszabadít. Én pedig nagyon boldog vagyok attól, hogy a hat éves fiammal minden este olvasunk, verseket, novellákat, kis szösszeneteket.
Ha bármelyik könyvben szerepelhetnél, melyikben lennél főszereplő?
Az első, ami eszembe jutott, egy Agatha Christie regény. Persze, annyira széles a skála, ha könyvben gondolkodunk, az önfejlesztő alkotásoktól kezdve, akciókon keresztül, romantikusokig, bármit választhatnék, de Agatha Christie az, aki ott van az éjjeliszekrényemen. Sőt, amikor utazom valahová, ő mindig ott lapul a táskámban Akár gyilkos is lennék, kapjon csak el Poirot!
A következő gondolatom pedig egy romantikus regény, amelyben én szeretnék lenni az a karakter – amire szerintem a nők 90 százaléka vágyik –, aki megváltoztatja a rosszfiút. Az elmúlt több száz évben ezekből lettek a bestsellerek, csak hol vámpírok voltak, hol visszarepültünk a Bridgerton korszakába. Itt egyértelműen a főhősnő lennék, hiszen a kedvenc filmes idézetem is, hogy “az ember legyen a saját életének hősnője, a fenébe is!”
Hová kerül majd ez a díj az otthonotokban?
Abban a csodás helyzetben vagyok, hogy van már két szakmai díjam műsorvezetőként, és a GLAMOUR Women of the Year-díjnak ott a helye mellettük. Hiszen ez egy közönségdíj, ami pontosan ugyanolyan fontos, mint a szakmai.
Fotóasszisztens: Aradi Nóra
